Végre itthon

Változás, emlékezés, elengedés…

 

 

1.

 

 

“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.” (Wass Albert)

 

 

 

 

Az utóbbi éveim a folyamatos változás jegyében teltek. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Túljutottam egy váláson, itthon kicsit rendeződtek a dolgaim, persze újabb és újabb kihívásokkal kell szembe néznem. A munkahelyem folyamatosan változik, miközben cserélődnek körülöttem a kollégák, ami remélem, most megáll, mert nagyon jó csapatot alkotunk. szív2

Év végén, majd az év elején úgy éreztem, hogy most már csak jó jöhet, a legfontosabb dolgokat lezártam az életemben. Aztán rájöttem, hogy ez nincs így, korai volt az „öröm” , hiszen a legfontosabb változásokon még nem vagyok túl, és ezek a változások a gyökereimhez vezetnek.

Szerencsére nincs senkinek baja…úgy értem nem halt meg senki… és remélem a lelki sérüléseket mindenki hamar túl fogja élni… és újjászületve átlép egy magasabb életminőségbe… a régi rossz családi mintáknak pedig végképp búcsút intünk. Ami pedig jó volt, azt a szívünkbe zárva visszük tovább. Rengeteg jó dolgot kaptam, melyeket szeretnék tovább vinni,  tovább adni, és már nem csak a gyerekeimnek, hanem a körülöttem élő embereknek is, továbbá azoknak..akik olvassák soraimat. Nem az a lényeg, hogy régen mit gondoltunk magunkról, vagy mások rólunk, ha megpróbáljuk, és tesszük a dolgunk nap, mint nap, bármire képesek vagyunk. Nem szabad folyton a világ negatív oldalával foglalkozni, mert akkor csak ölbe tett kézzel ülhetnénk, és nem jutnánk sehova.

Most pedig elmesélem, hogy miért is írtam le mindezt, mi az, ami az utóbbi időben történik velem.

Hiszem, hogy „fent” van valaki, vagy vannak valakik, akik segítenek, hogy a legnehezebb helyzetekben se kerülhessek padlóra. Az utolsó pillanatban megkapom a segítséget, így volt ez akkor is, mikor gyesről visszajöttem dolgozni, és az utolsó pénzemet költöttem el előtte. A következő havi csekkek befizetését már a fizetésemből megtehettem. Ha csak egy hónappal késik a segítség, nem tudom mi lett volna.

Testvéremnek nemrég sikerült venni egy lakást, hosszú hónapokig várt, mire elintézett mindent, és végre beköltözhettek. Persze fizetik a fennmaradó részleteket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre haladnak előre. Persze rengeteget kellett küzdenie, rengeteg tervezés, szervezés, ügyintézés, idegeskedés, mintha minden ellene fordult volna.. de Ő végig csinálta. Közben jött hozzám, anyuhoz, a barátjához négy hónapon keresztül. Egyszer azt mondta, nincs egy nyugodt hely, ahol egyedül lehet, és végre jól kibőgheti magát.

Nagymamám hónapok óta árulja a házat, azt a házat, amelyhez gyermekkorom oly sok emléke kötődik. Akkor még reménykedtem, hogy egyszer majd felnőttként én is ott élhetek. Anyu még ott lakik mamával. Mindenkinek megvolt a maga kis zuga, de sajnos nem tudták tovább fenntartani. Nehéz egy idős asszonynak- a nyolcvanhoz közel – intéznie egy kertes ház ügyeit. Évek óta romlik a ház állapota, ezért  úgy döntött, hogy eladja, és a kisebbik lányához költözik. Anyunak viszont mennie kell. Állása nem nagyon van, megtakarítása sincs, és már nem fiatal. Kap egy kis pénzt, de azzal sem tud sok mindent kezdeni, egy szoba konyhára sem futja. Sajnos alap dolgokon kívül nem tudtam segíteni, hiszen egyedül a gyerekekkel, örülök, ha fenn tudom tartani ezt a bérlakást is, amiben élek. Oda nem tudtunk volna költözni, mert nem volt elég hely, és jelenlegi helyzetemben felújítani sem tudnám.

A lényeg, hogy azzal egy időben, hogy a húgomnak sikerült megvenni a lakást, a mamának sikerült eladni az övét. Így anyu helyzete kicsit javulni látszik. Persze ez nem végleges megoldás. Előbb – utóbb kell neki is egy hely, ami csak az övé… ahova elhelyezheti a sok-sok év alatt gyűjtögetett tárgyait…ahol berendezkedhet. Persze közel hozzánk, hogy azért ne érezze egyedül magát.

Szóval a hétvégéim pakolászással teltek. Az előző hétvégén a testvérem, a mostanin pedig anyu költözése miatt. A dolgokat nehezítette, hogy nagyon meg vagyok fázva, ezért folyamatos orrfújással, köhögéssel telt el a két nap. Miközben csomagoltam, arra gondoltam, hogy talán nem véletlen, hogy most itt vagyok. Búcsúztam a háztól, annak minden szegletétől. Annyira nem vidám a hideg, dohos pincéből felhordani cuccokat, de nekem eszembe jutott az a nyári nap, mikor gyerekek voltunk, és pince klubbot rendeztünk. Kint szedtünk friss málnát, elkészítettük a desszertet, székeket helyeztünk el a vendégek számára, egy régi centrifuga dobjába beletettünk egy zseblámpát..és így már disco világítás is volt. Lehívtuk a felnőtteket nézőknek, majd előadtuk magunkat…énekeltük Szécsi Pál számait (pl. a Carolinát ). 🙂

Emlékszem a hétvégi ebéd illatára, a finom húslevesre, és a rántott hús ízére, a jó ebédhez szól a nótára…és a rengeteg virágra, a fára, melynek odvába üvöltöttem, hogy Szandokááán…Szandokááán.. még lemezünk is volt. 🙂 Emlékszem Halász Judit meséire, dalaira, amit esténként hallgattunk, miközben mama kötögetett, és arra a gyönyörű ünneplő blúzra, amit hímzett nekünk gyerekeknek. Most egy vagyont érne… 🙂 A régi bútorokra, melyek olyan súlyosak, hogy alig lehet arrébb tenni őket. Az asztalra, amit mama mindig büszkén mutat, mert annál az asztalnál írta gyerekkorában a házi feladatát. A dédire, mikor még ott lakott. Mennyit üldögéltem a szobájában, hallgattam a történeteit, képeket nézegettünk… akkor még azt gondoltam mindenem megvan, biztonságban vagyok, fordulhatok bárkihez, nagy a család. De ahogy az évek teltek, dédim is „elment”, apám is.. emlékszem nagy pocakkal álltam a temetőben, rá egy hónapra született meg a lányom. Akkor azt gondoltam, mivel keveset találkoztam vele, könnyebben fel fogom dolgozni, pedig nem. A mai napig hiányzik. Hiányzik az, aki volt, és aki nem volt, hiányzik, mint apa.

Ohh..a nagypapámra is emlékszem. Ő volt az egyik legjobb képű férfi, és ami még fontos, nagyon okos volt. Mindig olyan férjet akartam, aki annyi mindent meg tud csinálni, mint Ő.

A nagymamám szerencsére még él… rá akartam világ életemben hasonlítani, és azt hiszem egy kicsit sikerült is, némely dologban talán túlságosan is. 😀 Mondhatom, hogy Ő a világ legjobb nagymamája. Mindig meghallgatott minket, sokat mesélt a régi időkről, mikor pici voltam óvodába vitt, finom sütiket sütött. Éveken keresztül nála nyaraltunk, és képes volt mindent megcsinálni saját maga. Nagyon okos, és hihetetlen kézügyessége van. Gyönyörű, csinos, talpraesett nő, aki tanítónő szeretett volna lenni, de sajnos ez az álma nem valósult meg. Pedig csak hinnie kellett volna magában, és néha kicsit önzőbbnek lennie. A családomban nagyon sok tehetséges ember él, de csak kevés tudta valóra váltani az álmait. Nem tudom mi lehetett az oka, talán a kishitűség, a kitartás hiánya, vagy mindezek keveréke…nem tudom, de azt gondolom, ha mi gyerekek, unokák tovább dolgozunk az álmaink megvalósulásán, nem csak a gyermekeinknek adjuk tovább.. , nem csak szüleink, nagyszüleink álmát valósíthatjuk meg, hanem kicsit talán a körülöttünk élő emberekre is hatással lehetünk. szív2 Soha nem szabad feladni, mindig menni, és menni kell!!!

S miközben pakolásztam, mondogattam magamban, hogy most miért is lehetek hálás, hiszen számomra nagyon nehéz az elengedés. Ez volt az a hely, ahova mindig haza jöhettem, itt volt a családom. Itt volt a plafonig érő karácsonyfa, a finom töltött káposzta, amit télen kitettek a verandára, mert ott elég hideg volt… a rengeteg süti, és még érzem az égő gyertyák illatát…. A húsvétra is emlékszem, mikor a nagynénémhez érkező nagy fiúk minket is meglocsoltak, vagy az első májusi napsugárra, ami a kertben ülve csiklandozta a bőrömet. Akkor még olyan nagy volt ott a forgatag, rengeteg ember, vendégek.. ez már régóta nincs. Már csak a szállítók, és pakolászó emberek zsivaja fogja megtörni a csendet, s majd talán a következő lakók, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit rejtenek azok a falak… mennyi gyönyörű, és fájdalmas emléket.

Még nehéz az elengedés, pedig már nagy gyakorlatomnak kellene lennie, de akkor is nagyon nehéz.. ! 🙁

És hogy miért is lehetek hálás? Azért, mert utoljára ott lehettem, búcsúzhattam…végig simíthattam a falat…felmehettem a lépcsőn…végig mehettem újra azon a homokos részen, ahol gyerekkoromban kapkodtam a meztelen lábamat, mert annyira égette a forró homok. Vagy ahol peckesen, elszántan végigsétáltunk a libák előtt, hogy legyőzzük a félelmeinket, de aztán mégis rohannunk kellet a szalmabála tetejére, mert a libák futva megindultak felénk. Már az a kismedence sem a régi, amit nekünk építettek, és hiányozni a fog a rengeteg virág is…és a lépcső melletti beton, amit csúszdának használtunk. És hálás vagyok azért is, mert csodásan sütött a nap, és a februári tél ellenére tavaszias volt az idő. Hálás vagyok azért, mert mindenki jól van! Hálás vagyok, mert ezzel a változással biztosan valami pozitív jön az életünkbe. Köszönöm azt a szeretetet, és törődést, amit ott kaptam… hisz mindent viszek magammal…tovább…tovább…Ami hozzám tartozik, nem veszíthetem el… ezeket az emlékeket pedig végképp nem!

 

2.

A képekre kattintva elérheted azok forrásait!

 

Úgy érzem sikerült kicsit kiadni magamból azt,  amit jelenleg érzek. Mindannyian vagyunk így időnként, kicsit szomorkásan…kicsit emlékezve a régi időkre…vagy éppen boldogan, mikor egy -egy aranyos történet eszünkbe jut! 🙂 Persze az élet megy tovább! Nem állhatunk meg! Mindig csak előre…előre, nem csak magunkért, hanem azokért is, akiknek az életünket köszönhetjük, és azokért is..akik általunk születtek e világra: a gyermekeinkért! szív2

 

Köszönöm, hogy elolvastad!

 

Szeretettel:

Tündi

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!